Ha egy rugó különböző részeit különböző nagyságú erő feszíti, akkor a rugó megnyúlása nem számolható a szokásos $F=D\cdot \Delta l$ képletből, hanem bonyolultabb eljárásra van szükség. Általánosan alkalmazható módszer: gondolatban felosztjuk a rugót olyan kicsiny darabkákra, hogy egy-egy darabkán belül a húzóerőt már állandó nagyságúnak tekinthessük, kiszámítjuk a kicsiny darabkák megnyúlását, majd ezeket összegezzük. A végeredmény általában felsőbb matematikai módszereket (integrálszámítást) igényel, szerencsére ez a feladat elemi úton is megoldható.
Az egyik végénél fogva függőlegesen lógatott $m$ tömegű rugóban az átlagos húzóerő $mg/2$, ennek megfelelően a rugó megnyúlása $mg/\left(2D\right)$, ahol $D$ az egyenletesen húzott rugóra jellemző direkciós állandó.
A feladat ábráján látható ,,belógós'' esetben a rugó mindkét végét $mg/2$ függőleges és a ${45}^{\circ }$-os szög miatt ugyanekkora nagyságú vízszintes erővel kell tartani. A rugót feszítő erő vízszintes komponense mindenhol ugyanakkora, tehát $mg/2$, hiszen a rugó egyes darabkáira nem hat vízszintes irányú külső erő. A rugót feszítő erő függőleges irányú komponense a rugó súlya miatt helyről helyre változik: a rugó közepénél szimmetria-okokból nulla, a végpontokban pedig $mg/2$.
A teljes rugóerő (a vízszintes és a függőleges komponensek négyzetösszegéből vont négyzetgyök) egyetlen pont kivételével mindenhol nagyobb, mint a vízszintes erőkomponens, vagyis $mg/2$. Emiatt az átlagos húzóerőről ‐ annak részletes kiszámítása nélkül is ‐ határozottan állíthatjuk, hogy $\overline{F}>mg/2$, azaz a megnyúlás $\Delta l>mg/\left(2D\right)$.
A megnyúlt rugó tehát a függőlegesen lógatott helyzetben lesz rövidebb, az ábrán látható ívesen belógó helyzetben pedig hosszabb.