A poharak összekoccintásakor keletkező hangot még közelről is csak néhány másodpercig halljuk, s az erőssége rohamosan csökken. Ez megnehezíti a mérést, s a felharmonikusokkal kevert hangból az alaphang kiszűrése további erőpróbát jelent. (Ráadásul a koccanás hangja a pohár adatai mellett függ a koccintás helyétől és erősségétől is.) Mindezek miatt a vízbe merített üvegcsöves rezonátor ismert módszere nem, vagy csak nagyon megbízhatatlanul alkalmazható.
Nagy Ádám (Budapest, Szent István Gimn., 11. évf.) egy jó mikrofon és oszcilloszkóp segítségével elemezte a pohár hangját. Megfigyelte, hogy a kezdetben összetett rezgési kép erősen csillapodik, de egyre inkább ,,szinuszossá'' válik. Arra következtetett, hogy a felharmonikusok gyorsabban csillapodnak, mint az alaphang, így a csillapodó rezgési kép ,,farkának'' periódusából le tudta olvasni az alaphang frekvenciáját.
Többen számítógéppel vették fel és analizálták a pohár koccanásának hangjeleit. Sokan gondoltak arra is, hogy érdemes az egyik poharat a koccantás után rögtön ,,lefogni'', így nem lép fel a két pohár hanghullámai közti lebegés jelensége.
A jó hallású versenyzők csupasz füllel, esetleg egy zongora ismert magasságú hangjával összehasonlítva határozták meg a koccantáskor hallott hang frekvenciáját. Mások azt a tényt használták ki, hogy a gerjesztett rezgés erőssége a sajátfrekvencia közelében erősen megnő. Számítógéppel vagy hanggenerátorral változó hangmagasságú hangot hoztak létre, s figyelték, melyik frekvenciánál ,,rezonál'' a hangszóró közelébe tett talpaspohár.
A csillapítás csökkentése érdekében Felföldi Péter (Százhalombatta, Széchenyi I. Szki., 10. évf.) cérnaszálra függesztette fel a poharat is és a hangját érzékelő mikrofont is. Bartha Zsolt (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Líceum 9. évf.) lefényképezte az oszcilloszkóp ernyőjén látható jelet, majd azt a hálózati 50 Hz-es jellel hasonlította össze.