A villámlás során a villámcsatorna mentén pillanatszerűen $\left({10}^{-3}\text{ s}\right)$ felmelegedő és táguló levegőréteg széles frekvenciatartományban kelt hangot, magas és mély hang egyaránt létrejön.
A keltett hang különböző hosszúságú utakat megtéve jut el a megfigyelőhöz. Az átlagos villámcsatorna hossza több kilométer, így a közeli ‐ néhány kilométerre álló ‐ megfigyelő $1-2$ másodperces intervallumban hallja a csatorna mentén közel egyszerre keletkező hangot. Távoli villámlásnál fontosabb azonban, hogy a hang a különböző sűrűségű légrétegeken, felhőkön és a földön történő többszöri visszaverődés útján is eljut a megfigyelőhöz, lényegesen hosszabb utat megtéve, mint a közvetlenül terjedő hang. Emiatt egy távolabbi villámlás dörejét $5-10$ másodpercen keresztül is hallhatjuk.
A hanghullámok energiája a terjedés során csökken, a hangerősség gyengül. A hang abszorpciója erősen ‐ közel négyzetesen ‐ függ a frekvenciától, a magasabb hangok rövidebb úton elnyelődnek.
A villámlás közvetlenül (legrövidebb úton, legrövidebb idő alatt) érkező hangja egyaránt tartalmaz magas és mély hangokat. Az emberi fül a magas hangokra érzékenyebb, ezért a dörejben először inkább a magas hangokat halljuk. A hosszabb utat megtevő, később érkező hullámokból fokozottabb mértékben nyelődnek el a nagyobb frekvenciájú komponensek. A mennydörgés hangjában egyre inkább a mély hangok kezdenek dominálni, amelyek intenzitása a hosszabb úton kisebb mértékben csökkent.
A hang abszorpciójának frekvenciafüggése magyarázza azt is, hogy miért halljuk a közeli villámcsapások dörejét magas, a távoliakét mély hangúnak.