A mérést végzőknek a pontosan függőleges terhelés biztosítása és a kihajlás pontos mérése okozta a legtöbb gondot. Meglehetősen pontatlanul jártak el azok, akik a vonalzó felső végére egy tányérkát erősítettek és arra helyeztek súlyokat, vagy közvetlenül a vonalzó felső végéhez rögzítették a terhelést. A vonalzót ugyanis már kicsi forgatónyomaték is elhajlítja, a pontosan függőleges erőt viszont a kicsiny erőkar miatt viszonylag nagyra kell választanunk, hogy számottevő kihajlást kapjunk. Gaál János (Komarno, Magyar Tannyelvű Gimn., IV. o. t.) például egy nagyméretű (egyébként sporteszközként használatos) műanyagkarikát illesztett a vonalzó tetejére, s a karika alsó pontját terhelte. Mások vékony fonalat erősítettek a vonalzó felső, lyukas végéhez, s a satu mellett lelógatott fonal másik végén levő serpenyőbe tettek súlyokat, vagy mérőpohárba töltött változó mennyiségű vízzel növelték fokozatosan a terhelést.
A kihajlás méréséhez szükség volt az eredeti helyzet pontos megjelölésére is. Ezt legtöbben úgy oldották meg, hogy egy másik ‐ terheletlen ‐ vonalzót vagy fadarabot is befogtak a műanyag vonalzó mellé. Puhl Ferenc (Győr, Révai M. Gimn., III. o. t.) egy $100\text{W}$-os izzólámpát helyezett el a vonalzótól $30\text{cm}$ távolságban, s az $1\text{m}$ távoli falra vetítette ki a vonalzó árnyékát. Így meglehetősen pontosan tudott mérni kis kihajlásokat is. Varju Katalin (Szeged, Zrínyi I. Ált. Isk., 8. o. t.) egy tűt erősített a vonalzó felső végéhez, s így olvasta le egy milliméterpapíron a kihajlást. Megfigyelte, hogy a vonalzó helyzete egy adott terhelés mellett időben nagyon lassan, de változik, s csak kb. $10$ perc után stabilizálódik. Azt is tapasztalta, hogy a vonalzó kihajlása függ attól, hogy növekvő, vagy csökkenő terhelés mellett mérjük (hiszterézis jelensége). Mérési eredményeinek átlagát az ábrán láthatjuk.