A megoldók többsége két módszer közül választotta ki saját mérési eljárását.
Az első csoport azt a jelenséget használta ki, hogy egy vékony kapillárisban a folyadékszint a szabad folyadékfelszínnél magasabbra emelkedik. Az emelkedés mértéke lineárisan függ a felületi feszültségtől; a megfelelő összefüggés $h=\frac{2\alpha }{\varrho gr}\text{cos}\vartheta$ alakú, ahol $h$ a folyadékszint emelkedése, $\alpha$ a felületi feszültség, $\varrho$ a folyadék sűrűsége, $g$ a nehézségi gyorsulás, $r$ a kapilláris sugara, míg $\vartheta$ a folyadék és a kapilláris közötti nedvesítési szög. A $\vartheta$ szög üveg és víz érintkezése esetén jó közelítéssel 0-nak tekinthető: Ahhoz, hogy $\alpha$-t pontosan mérhessék, a megoldók kis átmérőjű kapillárist kellett hogy használjanak. Vékony kapilláris esetén viszont a vízben lévő buborékok (főleg magasabb hőmérsékleten) zavarták a mérést.
Némileg pontosabb vizsgálatra adott lehetőséget az ún. csepegtetéses módszer. Ez az eljárás azon a meggondoláson alapul, hogy egy csőből (vagy pl. egy pipettából) kicseppenő csepp súlya éppen akkora, amekkora a cső kerületén a felületi feszültség miatt a cseppre ható erő. (Tekintsünk el a csepp elválásakor bekövetkező befűződéstől.) A felületi feszültség meghatározásához a kapilláris átmérőjét és adott hőmérsékleten egy csepp tömegét kellett mérni. Az előbbi feladat könnyen megoldható, míg az utóbbi akkor végezhető el pontosan, ha sok ( $\sim$ 50‐100) csepp tömegét mérjük. A víz sűrűségének hőmérséklettel való változását, mint kb. 1 %-os effektust okozó jelenséget, elhanyagolhatjuk. Mivel a csepegtetés a sok csepp miatt viszonylag hosszú ideig tart, a figyelmes kísérletezők a csepegtető edényüket megfelelően hőszigetelték.