A kísérletezők többsége a vonalzó rezgéseit papírra rajzolta ki. A vonalzó végére valamilyen írószerszámot helyeztek el, és előtte villanymotorral, fúrógéppel, lemezjátszóval vagy villanyvasúttal mozgatott papírt húztak el. A teljes mérési idő $\left(T\right)$ és a papírról leszámlálható rezgésszám $\left(n\right)$ ismeretében a frekvencia egyszerűen meghatározható volt: $f=n/T$.
Néhány megoldó más módszerrel mért. A vonalzó végére fehér papírt ragasztott, és azt változtatható frekvenciájú stroboszkóp segítségével mérte. (A stroboszkóp szaggatottan világítja meg vagy takarja el a tárgyat.) Ha a stroboszkóp frekvenciája a vonalzóvég rezgési frekvenciájával megegyezik, a vonalzó végén a papírdarab állni látszik. A megoldók ennek megfelelően állították be a stroboszkóp frekvenciáját, és így határozták meg közvetlenül a rezgés frekvenciáját.
A fenti mérésekben a közös az, hogy a megoldók a vonalzót a végénél megrezgetve a vég mechanikai mozgását figyelték, azaz a befogott vonalzó alaprezgésének frekvenciáját, az úgynevezett alapharmonikust határozták meg.