A Kincsfelderítő és -kiásó Intézet (KFKI) munkatársai régi kincsestérképeket és a modern technika legújabb vívmányait ötvözve végzik rég eltemetett értéktárgyak felszínre hozatalát.
Az intézet sokéves tapasztalata azt mutatja, hogy a kincsek java része karszthegységekben kerül elásásra, amelyek kemény kőzetében azonban barlangok találhatók. Ezek néhány kisebb-nagyobb, gömb alakúnak tekinthető ‐ akár egymásba lógó ‐ üregből állnak. A fúrás során e barlangokba lyukadva az a barlang tetszőleges másik pontjából folytatható, ily módon a ténylegesen fúrandó távolság lerövidíthető.
Írjunk programot, amely a terep szerkezetének ismeretében meghatározza, hogy a kincs kiásásához ‐ az üregeket is kihasználva ‐ optimális esetben mennyit kell fúrni és a fúrást a felszín mely pontjából kell indítani.
A program a kincs helyzetét és az üregek elhelyezkedését a standard bemenetről olvassa. A bemenet első sora az üregek $N$ ($0\le N\le 1000$) számát és a vízszintes síknak tekinthető felszín tengerszint feletti $Y_f$ magasságát tartalmazza. A második sor a kincs $X_k$, $Y_k$, $Z_k$ koordinátáit, az ezt követő $N$ sor pedig $X_i$, $Y_i$, $Z_i$, $R_i$ alakban a földalatti üregeket írja le, ahol $X_i$, $Y_i$, $Z_i$ az $i$-edik üreg középpontjának koordinátái, $R_i$ pedig az üreg sugara. Feltehetjük, hogy minden üreg teljes egészében a föld alatt van.
A program az eredményt a standard kimenetre írja. Ennek egyetlen sora négy, tizedes tört alakban, legalább két tizedes pontossággal megadott számot tartalmazzon: a furat kezdőpozíciójának $X$, $Y$, $Z$ koordinátáit és a minimálisan fúrandó $L$ távolságot.