Azt senki sem vitatja, hogy a matematikai feladatoknál a kitűző is és a megoldó is konvenciókat használ, hiszen nem lehet mindent részletesen és pontosan leírni. A konvenciók teszik lehetővé a szakszöveg egységes értelmezését, így a szakzsargon részének is tekinthetők.
Ezek a konvenciók a szűkebb körben éveken át együtt dolgozó tanár és diák között természetesen kialakulnak, a leírásukra nincs is szükségük.
Az érettséginél és a tanulmányi versenyeknél a feladatkitűző, illetve a javítási útmutatókat összeállító bizottság és a megoldó diák korábban nem dolgozott együtt, így gyakran nem ugyanazokat a konvenciókat használják. Egy nemrég megjelent KöMaL-cikk [3] is megjegyzi, hogy ,,A kétszintű érettségi bevezetése óta megfigyelhető, hogy a feladatsorokat és a javítási útmutatókat összeállító bizottság bizonyos kérdésekben nem alakított ki egységes álláspontot.'' Ebből pedig nyilvánvaló, hogy előfordul, hogy nem lehet pontosan tudni, hogy mi a feladat, és hogy mi a teljes értékű megoldás.
Éveken át gyűjtöttem és elemeztem a lehetséges konvenciókat középiskolai tanárok körében végzett tesztfelmérések és tanárképző intézmények oktatóitól bekért írásos vélemények alapján ([1], [2]). Nagyon sok volt az eltérő vélemény. A különböző tankönyvekben is sokszor eltérő szövegértelmezések vannak.
Ennek a tarthatatlan helyzetnek a megváltoztatása érdekében a Matematika-didaktikai Doktori Iskolák Konferenciáján (MIDK 2016) a konvenciókról tartott előadásomban elemeztem a legkritikusabbnak tartott anyagrészeknél (pl. az egyenletmegoldásnál, ami [3] témája, és részletes elemzése található [4]-ben is) a szóba jövő konvencióváltozatokat, kiválasztva a szakmai szempontból jónak tartott, és ezért alkalmazásra javasolt változatot.
Ezeket a konvenciókat itt csak tömör megfogalmazásban írom le, de a tömörség feloldására egy-egy magyarázó mondattal kiegészítettem őket.