Az elektromos kerékpárvilágítás áramforrásaként a 19. század végétől alkalmaznak kisméretű generátort ‐ amelyet tévesen gyakran dinamónak neveznek. A klasszikus kialakítás szerint a generátort a kerékpár vázára (a villára) szerelik, és tengelye egy dörzskerékkel kapcsolható a kerékpár gumiabroncsához (amint azt az ábra bal oldalán látjuk). Ilyen megoldást ma már csak régebbi kerékpárokon láthatunk; szerepét fokozatosan átvette a szárazelemes energiaellátás, amely a modern LED-es (világító diódás) lámpák esetén hosszú üzemidőt biztosít. Legújabban azonban a generátor ismét megjelenik a kerékpárokon, de már a dörzskereket nélkülözve, közvetlenül a kerékagyba építve; így elődjénél halkabb, és jobb hatásfokú is.
A generátor működési elve az elektromágneses indukción alapul. A hagyományos kerékpárgenerátor szerkezeti vázlata az ábra jobb oldalán látható. Az áramfejlesztő gép henger alakú palástját lágyvasból készítik, és a kiálló pólusokon tekercsek helyezkednek el. A forgórészre hengeres, állandó (permanens) mágnest szerelnek, amelyet a pólusoktól nagyon kis légrés választ el. Így gyakorlatilag zárt mágneses kör alakul ki, azaz az indukcióvonalak bizonyos hányada a forgó- és az állórészen egyaránt áthalad. Ha a mágnes forog, akkor időben változik a tekercseken áthaladó mágneses fluxus, ezért a tekercsekben feszültség indukálódik. A tekercsvégek megfelelő összekötésével, illetve kivezetésével az indukálódó feszültség a generátor kapcsaira kerül, ahová a lámpák csatlakoznak. Általában a generátor fém háza és a kerékpárváz az egyik, míg egy szigetelt vezeték a másik pólus.

 

A kerékpárgenerátor $\left(a\right)$ a kerékpárra szerelve; $\left(b\right)$ szerkezeti vázlata