Cím: Az optikai feladatok megoldásáról
Szerző(k):  Major János 
Füzet: 1982/január, 33 - 38. oldal  PDF  |  MathML 
Témakör(ök): Szakmai cikkek

A szöveg csak Firefox böngészőben jelenik meg helyesen. Használja a fenti PDF file-ra mutató link-et a letöltésre.

Az optikai feladatok megoldásáról
 

Ebben a számunkban egy hosszabb optikai feladatsorozat kitűzését kezdtük meg. A sorozat célja eljutni olyan problémák megoldásához, melyek már aránylag közel állnak az optika gyakorlati hasznosításához, az optikai eszközökhöz. A feladatok egy részének megoldásakor sokat egyszerűsít a Fermat‐elv ismerete. Erről szól cikkünk első része. A második részben a vastag lencsékkel kapcsolatos alapvető fogalmakat foglaljuk össze, hogy a feladatokban ne csak a gyakorlati életben elő nem forduló "vékony'' lencsékre legyünk korlátozva.
 


1. A Fermat‐elv (legrövidebb idő elve) és a legképezési törvény
 

Egy optikai elem (tükör, lencse stb.) esetén a képalkotást úgy szokás definiálni, hogy a képpont az a pont, ahol a megfelelő tárgypontból kiinduló összes (helyesebben sok, a tárgypontból egy bizonyos térszögben induló összes) fénysugár találkozik. A képalkotásnak ez a megfogalmazása szolgál alapul a képpontok megszerkesztéséhez, illetve ebből lehet levezetni a képalkotási törvényeket is, a lencse-, ill. tükörtörvényt. Ez utóbbihoz természetesen szükséges ismerni a különböző törésmutatójú közegek határán áthaladó fénysugár törési vagy visszaverődési törvényét is.
A törési (visszaverődési) törvényt helyettesíthetjük a Fermat‐elvvel: két pont között a fény mindig úgy halad, hogy útjához a lehető legkevesebb időre legyen szüksége. Ennek segítségével egyszerűen megfogalmazhatjuk a leképezés feltételét is. Mivel a leképezésben részt vevő fénysugarak valamennyien a tárgypontból indulnak és a képpontba érkeznek, útjukhoz egyenlő időre van szükség, mert különben a Fermat‐elv szerint a legrövidebb időt igénylő sugármenet jöhetne csak létre.
Alkalmazzuk a Fermat‐elvet, először a legegyszerűbb esetre: fény haladása homogén törésmutatójú közegben. A fénysugár áthalad az A és B pontokon (l. az 1. ábrát), amelyek távolsága d, a fény sebessége pedig c/n, ahol c a fény sebessége vákuumban, n az abszolút törésmutató. Mivel a fény sebessége állandó (c/n), ha az A ponttól B-ig megtett út s, a szükséges idő így t=s/(c/n), ami akkor a legkisebb, ha s=d, azaz a fénysugár az A ponttól a B-ig egyenes vonalban halad, ellentétben az 1. ábrán rajzolttal.
 
1. ábra
 
2. ábra

A 2. ábra olyan elrendezést mutat be, amelyben a törésmutató (azaz a fénysebesség) már nem homogén, hanem az egyik tartományban n1, a másikban n2, a két tartományt elválasztó felület pedig sík. Induljon a fénysugár az A pontból és haladjon át a B ponton is. Tudjuk, hogy a homogén törésmutatójú térrészben a fénysugár útja egyenes. Így egyetlen ismeretlenünk van, a határfelületen levő C pont helyzete, ahol a fénysugár áthalad (3. ábra).
Célszerű az A és B pontok helyzetét, illetve a C pont hozzájuk viszonyított helyzetét az α és a β szögekkel jellemezni (3. ábra). Legyen továbbá az A pont távolsága a határsíktól d1, a B ponté d2. A fénysugár sebessége az n1 törésmutatójú közegben c/n1, az n2 törésmutatójúéban c/n2. Így az AB út befutásához szükséges idő két részből áll:
T=d1sinα:cn1+d2sinβ:cn2.

3. ábra


Keressük t minimumát α és β függvényében, de még a
d1tg α+d2tg β=D
feltételnek is teljesülnie kell. Felhasználva az
1sinβ=1+ctg2β
azonosságot, a feltételből kifejezhetjük az 1/sinβ értékét:
1sinβ=1+d22(D-d1 tg α)2.
vagyis az A-tól B-ig való haladás ideje
T=d1n1c1sinα+d2n2c1+d22(D-d1 tg α)2,
amelyből a szélsőérték megkeresésével (nem triviális feladat) kapjuk az ismert
sinα/sinβ=n2/n1
összefüggést.
Általában könnyebb a dolgunk, ha a Fermat‐elvet egyszerű optikai elemek leképezésének vizsgálatára használjuk. Tekintsük például a domború tükör képalkotását. Legyen a tükör sugara R, a tükör optikai középpontjának (C) és a tárgypontnak (T) a távolsága t, a képpont (K) C-től mért távolsága pedig k (4. ábra).
Tekintsük u 4. ábrán megrajzolt feltételezett TAK sugármenetet. Erre a fény haladási idejének meghatározásához számítsuk ki először az utakat. Legyen az A pont távolsága az optikai tengelytől x. Ekkor

4. ábra


AT=x2+[t-(R-R2-x2)]2,AK=x2+[k-(R-R2-x2)]2,T=AT/c1+AK/c1.
A szélsőérték számítás egyszerűen elvégezhető, ha végrehajtjuk a következő közelítő átalakításokat, melyek esetünkben (xt, xk) jó közelítéssel teljesülnek, feltéve, hogy az optikai tengellyel közel párhuzamos fénysugarakat vizsgálunk.
Így
AT=x2+[t-(R-R2-x2)]2=t2+2R2-2Rt+2(t-R)R2-x2.
Ebben a kifejezésében
R2-x2=R1-x2R2(1-x22R2),
ha xR, így
ATt2+2R2-2RT+2R(t-R)(1-x22tR2)==t1+t-Rt2Rx2t(1+t-R2t2Rx2)=t+t-R2tRx2,


ahol az utolsó átalakítást azzal a feltételezéssel hajtottuk végre, hogy x2t2, és x2tB. Hasonlóképpen
AKk+|k-R|2kRx2.
Így a fény útjának ideje a T és K pontok között
T=ATc1+AKc1=tc1+kc1+x2(t-R2tRc1+k-R2kRc1).
A fentiek szerint a képalkotás feltétele az, hogy képalkotásban részt vevő, de különböző irányokban induló fénysugaraknak a tárgypontba való érkezéséhez szükséges idő ne függjön a kiindulási iránytól, azaz a T idő független legyen x-től. Ez csak úgy érhető el, ha x2 együtthatója nulla:
t-R2tRc1+k-R2kRc1=0
amiből
y(1/t)+(1/k)=(2/R),
amit megfeleltetve a szokásos leképezési törvénynek:
(1/t)+(1/k)=(1/f)
kapjuk. hogy
f=R/2
a fókusztávolság.
Nézzünk meg egy másik, hasonló példát: vizsgáljuk meg egy vékony lencse leképezési törvényét. Legyenek a lencse felületének görbületi sugarai R1 és R2 (5. ábra).

5. ábra

Keressük a T tárgypont képét, tegyük fel, hogy az éppen a K pont. Legyen T és K távolsága a lencsétől (vékony lencse: a lencse középvonalától) t és k. Mivel a lencse vékony (dt; k; R1; R2) és csak a fény útjának idejére vagyunk kíváncsiak, feltehetjük, hogy a fény a lencsén belül párhuzamosan halad a tengellyel (az eltérés elhanyagolhatóan kis hibát ad ‐ ezt a részletesebb számolás vagy átgondolás mutathatja ki). Legyen a fényút a TABK út (5. ábra), legyen az: A és B pontok távolsága az optikai tengelytől x, továbbá legyen a lencse törésmutatója n, a környezetéé 1. A fény sebessége így a lencsén kívül c (fénysebesség vákuumban) a lencsén belül c/n.
Számítsuk ki először a TA úthosszat:
TA=[x2+(t-d2+R-R2-x2)2]1/2,
hasonlóan a gömbtükörnél végzett számításhoz. Az átalakításokat elvégezve kapjuk, hogy
TA[(t-d2)2+(t-d2-R1)x2R12]1/2,
ismét elvégezve a közelítő gyökvonást, kapjuk, hogy
TA=(t-d2)(1+t-d2+R12(t+d2)2x2R12).
Hasonlóan
BK=(k-d2)(1+k-d2+R22(k-d2)2x2R22).
Az üvegben megtett távolságot aránylag egyszerűen megkapjuk:
AB=d-(R1-R12-x2)-(R2-R22-x2).
átalakítva (xR1; R2):
ABd-x22(1R1+1R2).
A fény TABK útjához tartozó teljes idő:
T=TAc+AB(c/n)+BKc=1c[t+kd+dn]++x2c[t-d2+R12(t-d2)R12+k-d2+R22(k-d2)R22-n2(1R1+1R2)].

Korábban már felhasználtuk, hogy dt. dk, most megint megtesszük. A leképezések feltétele, hogy x2 együtthatója nulla legyen. Ezekből
(1/t)+(1/k)=(n-1)[(1/R1)+(1/R2)]
adódik, amelyet összevetve a lencsetörvénnyel
(1/f)=(n-1)[(1/R1)+(1/R2)]
adódik.
Ezen a néhány példán láttuk, hogyan kell használni a legkisebb idő elvét a leképezési összefüggések levezetésére. Sok esetben ez a legegyszerűbb, leggyorsabb számolási módszer, azonban nem mindig, néha más módszerrel hamarabb célhoz érhetünk. A Fermat‐elv ilyen típusú alkalmazásánál azonban alapvető fontosságú, hogy biztosan jól végezzük a közelítő számításokat. És éppen ezért ez az elv szemléletesen és kvantitatíven is megadja, hogy miért és mennyire jók a leképezési törvények. (Nagy rekesznyílásnál torz lehet a felvétel, ha fényképezünk!)
 


II. A vastag lencsékről


6. ábra

Az optikai eszközökben a lencsék gyakran nem tekinthetők "vékony'' lencséknek, vastagságuk nem elhanyagolhatóan kicsi a görbületi sugarakhoz képest, rájuk az
(1/t)+(1/k)=(1/f)
összefüggés nem érvényes pontosan. Egyszerű mód van azonban arra, hogy ezeknél a lencséknél, amelyek lehetnek nagyon vastagok is, ezzel a kényelmesen használható összefüggéssel számoljunk, a képletben szereplő betűk jelentését azonban némileg pontosítani kell.
Vékony lencsénél t=-re k=f adódik, azaz a tengellyel párhuzamosan beeső fénysugarak a fókuszpontban találkoznak. A fókuszpont ezen definícióját vastag lencsére is fenntartjuk. Ilymódon tetszőleges vastag lencsére egyszerűen meghatározhatjuk a fókuszpont helyét mindkét oldalon. A szórólencsénél is a vékony lencséknél megszokott módon járunk el, itt negatív előjelű lesz a fókusztávolság. Vékony lencséknél, ha a lencsébe behatoló és a lencsét elhagyó sugár hosszabbításait megrajzoljuk, azok éppen a lencsében (a lencse középvonalában) metszik egymást (l. a 6. ábrát).

7. ábra

Vastag lencsénél a metszéspont legtöbbször nem esik középvonalba (ha egyáltalán definiálható lencseközép [7. ábra]), sőt sok esetben a lencsén kívülre esik, és főleg pedig a jobbra és balra haladó fényre a metszéspontok különböző síkra esnek. Ezt a két síkot hívjuk a lencse fősíkjainak. Természetesen ezek össze is eshetnek egymással, vagy egészen furcsa helyekre is kerülhetnek. Ha azonban a tárgy és képtávolságot (továbbá a fókusztávolságot) a megfelelő fősíktól mérjük, továbbra is használhatjuk az
(1/t)+(1/k)=(1/f)
összefüggést.
A fősíkok bevezetése és az azokkal való számolás természetesen nem oldja meg a lencsék leképezésének hibáit. Továbbra is csak a tengelyhez képest kis szögben hajló sugarakat engedhetünk meg, fellépnek a nagy szögből eredő leképezési hibák, a színhibák, de nem lép fel az a hiba, hogy a kis beesési szög ellenére is a tengelytől más távolságra hagyja el a lencsét a fénysugár vastag lencséknél. Ez azt jelenti, hogy az 5. ábrán az AB szakaszt nem vehetjük többé párhuzamosnak a tengellyel (dR1, R2 többé nem teljesül), hanem hajlásának lényeges szerepe lehet. A fősíkok bevezetésével éppen ezt vesszük figyelembe. A fősíkok esetleges aszimmetrikus elhelyezkedése miatt a lencse nem lesz többé feltétlenül szimmetrikus: ez nem is meglepő, mert ha két "vékony'' lencsét egymás közelébe helyezünk, "vastag'' lencsét kaphatunk, ilyen pl. a távcső, nem mindegy, hogy melyik végén nézünk bele.
A vastag lencsék (lencserendszerek) számolásához az eddig ismert módszereket vagy a Fermat‐elvet használhatjuk. A feladat dönti el, hogy melyik módszer a legcélravezetőbb, de mindenképpen a fősíkok meghatározása a legfontosabb feladat. Ehhez pedig legjobb a párhuzamosan beeső sugarak törését vizsgálni, vagy a leképezési törvényt átalakítani az ismert egyszerű összefüggések alakjára alkalmas fősíkok megválasztásánál.
Major János