Amikor gimnazista koromban kezembe kerültek a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok, végigfutva a kitűzött gyakorlatokat, egynél sem láttam, mit lehet vele kezdeni, és csalódottan félretettem. Így jártam a 2. és a 3. számmal is. Ez már kétségbe ejtett, és nekiülve komolyabban törni kezdtem a fejem. Megörültem, hogy így már rájöttem néhány feladat megoldására és attól kezdve három és fél éven át szorgalmas megoldó voltam. A leírásban és a határidők betartásában már kevésbé voltam eredményes, úgy, hogy az utolsó tanévben le is mondtam a beküldésről.
Beküldött megoldásaim közül, ami nevemmel megjelent, nem nagyon hasonlított arra, amit én írtam. Próbáltam átvenni a közölt megoldások stílusát ‐ nem sok sikerrel ‐, de közben azt gondoltam, ha nekem kellene szerkeszteni a lapot, én igyekezném azt is megmutatni, hogyan lehet a megoldási ötletekre rájönni.
Ennek is része volt abban, hogy különösen dr. Soós Paula tanárnő áldozatos támogatásával már 1947-ben sokszorosított matematikai feladatíveket kezdtünk szerkeszteni Szegeden, de rajta kívül számos tanár lelkes közreműködése tette lehetővé, hogy a kezdeményezés ne haljon el, noha sem anyagi, sem szervezeti háttér nem állt mögöttünk.
A feladatívek kiadása mellett ugyanabban az évben versenyt is szerveztünk két csoportban, külön az utolsó két évfolyam számára és külön az ennél fiatalabbaknak. Ebből nőtt ki a mai Arany Dániel verseny. Ennek lebonyolítására is az íveken keresztül kértük fel a tanárokat és nem eredménytelenül. Már az első évben az ország számos részéből kaptunk dolgozatokat.
Később, az országos tanulmányi versenyek megindításakor a Minisztérium, ismerve eredményes munkánkat, a szervezéshez kikérte tanácsainkat, tapasztalatainkat.
Ősztől még vakmerőbbek lettünk, nyomtatott lap kiadásába fogtunk, csak remélve, hogy az előállítási költségek fedezésére befolynak utólag az előfizetési díjak. Ez szerencsére be is vált, de arra már gondolni sem lehetett, hogy beállítsunk valakit, aki megfelelő díjazás fejében csak a lappal foglalkoznék. Pedig nagy szükség lett volna rá.
Állás mellett, műkedvelő módra látva el ezt a feladatot, ez igen akadozó megjelenéshez vezetett. Kettős számokkal kellett áthidalni a lemaradásokat, emellett némelyikük alig volt több egy szimpla számnál. Az első kötet utolsó száma nem is jelent meg.
Az utolsó megjelent szám nyomdába adása is a nyár elejére maradt, amikor már mindenki szabadságra ment. Így nem találtam senkit, aki az ábrákat elkészítse. Végül is rákényszerültem, hogy magam illusztráljam a számot. Életemben először ‐ és utoljára ‐ fogtam tuskihúzót, és másnap reggel lett, mire elkészültem. Most elővéve bevallom, meg vagyok elégedve a ,,művemmel'' (1. köt. 7‐8. szám).