A számítógépek másképpen és másra is használhatók, mint ahogyan az a köztudatban általánosan elterjedt. Kós Géza cikke egy ilyen számítógépes (el)kalandozást ír le: egy érdekes matematikai probléma tisztázásához számítógépet használ kísérleti eszközként. Matematikai kísérleteket végez, hogy az eredményt megsejtse, és a kísérletek mutathatják, hogy a megsejtett állítás bizonyítását milyen úton, merrefelé érdemes keresni. A cikkben megfogalmazott sejtést az elvégzett kísérletek igazolták, azonban nem vezettek annak bizonyításához. (A sejtésről egyébként nem tudjuk, hogy igaz-e vagy sem; lehet hogy bevonul a "nagy'' megoldatlan feladatok közé?)
A cikkben megfogalmazott eljárás az úgynevezett "kereső algoritmusok'' közé tartozik. Ennek általános jellemzője, hogy egy exponenciális méretű (azaz legalább $c^n$ elemszámú valamilyen $c>1$, $n$-től független konstanssal) szénakazalban keres egy tűt : egy helyes (vagy a helyes) megoldást. Ilyen jellegű algoritmusok nagyobb $n$-ekre ($n=10$ rendszerint már nagynak számít!) általában kivárhatatlanul sokáig futnak. Két kivétel van: a szalmakazalban olyan sok tű van, hogy akárhol túrunk bele, kezünkbe szúr egy, vagy pedig ott keressük a tűt, ahol van. A cikkben leírt három program egyre jobb helyen kereste a "tűt''; ezt mutatja a futási idők csökkenése. Ugyanakkor rengeteg "tű'' is van a kazalban (már ahol van egyáltalán):