Kétségtelenül nehéz utólag megmondani, hogy valakinek iskolás korban mi keltette fel az érdeklődését. valamilyen tantárgy iránt. Az én esetemben biztosan szerepet játszott egy örökölt, az 1920-as évekből származó Mecano készlet, amely oly mértékben hiányos volt, hogy külön fejtörés nélkül semmit sem lehetett belőle összerakni. Főleg azokat nem, amik a leírásában szerepeltek. A következő rugót az jelentette, hogy nyolcadikos koromban egy tréfás megjegyzésemet a számtantanárunk oly mértékben a lelkére vette, hogy ezt hamarosan egy 2-es osztályzattal hálálta meg. Így a közelgő (és akkor még létező) ,,kísérettségire'' nagyon fel kellett készülnöm, és rá is fordítottam a szükséges időt ahhoz, hogy teljesen biztos lehessek a dolgomban. Ez a későbbiekben nem kis hasznomra vált. A budapesti II Rákóczi Ferenc Gimnáziumban ezután az első évben nem sokat műveltem, hacsak azt nem, hogy igen lelkes tanáraink bíztatására és szüleim zsebéből előfizettem a ,,Mat. Lapok''-ra, amelyeket gondosan ‐ és olvasatlanul ‐ egy fiók alján gyűjtögettem. Viszont a nyári szünetben előszedtem a Lapokat, és merő kíváncsiságból nekiláttam megoldani a pontverseny feladatait. (Bizonyára esős volt a nyár.) Utána megnéztem a megjelent megoldásokat, meg hogy hány pontot szereztem volna. Egy hónap múlva megállapítottam, hogy ha részt vettem volna a pontversenyben (akkor még csak matematika volt), megnyertem volna. Így másodikosként tényleg beküldtem a megoldásokat (amelyek leírása céljából majd minden hónapban lógtam egy napot az iskolából), és a vártnál nagyobb előnnyel meg is nyertem a pontversenyt. Ebben a nyári gyakorlás kétségtelenül nagy szerepet játszott. Ezt követően már benne voltam a csőben, és csak azt kellett eldönteni, hogy matematikusnak vagy fizikusnak menjek. Talán azért döntöttem a fizika mellett, mert az több koncepcionális és kevesebb formális megoldást igényel. A fizikai jelenség és a matematikai megfogalmazás kapcsolatát sosem lehet némi filozófiai mélység nélkül kezelni, és ez volt a vonzerő számomra. Ugyanígy, annak ellenére, hogy szinte kötelező hagyomány, hogy minden fizikus évfolyam 2‐3 legjobbja az elméletet választja, engem a kísérleti munka jobban érdekelt, bár diplomamunkám elméleti volt. Vonzóbbnak találtam a mérések kemény és sokszor érthetetlennek tűnő tényeit és csapdáit. Ezek között a haladás igazi detektívmunka, amely találgatásra, keresztkérdésekre és természetesen logikára épül. Az elméleti munkában nekem hiányzik ez a közvetlen, kérdezz felelek kapcsolat a fizikai valóság egy darabjával, amely mindig válaszol, sokszor meglepő módon, de sohasem tévesen. Legalább is az én esetemben úgy tűnik, hogy a természet jóindulatúan bánik azokkal, akik ‐ még ha viszonylag szerény eszközökkel is ‐ kellő kitartással és tisztelettel faggatják, és megengedi nekik, hogy egy-egy további titkát elsőként fürkésszék ki.
Az Atlanti óceán felett, 1982. jún. 27.
Mezei Ferenc tudományos tevékenységének egyik fő állomásáról, az általa kidolgozott neutronspinvisszhang elvről és berendezésről olvashatunk a Fizikai Szemle 1982/4. számában a 137. oldalon (Mezei Ferenc: Polarizált neutronok világa), valamint a Természet Világa c. folyóirat júniusi számában [113 (1982) 6.] szám.